Bartókról

2016. június 02., csütörtök, 15:41

„Az én igazi vezéreszmém azonban, amelynek, amióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré-válásának eszméje, a testvérré-válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem – amennyire erőmtől telik – szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!” Bartók Octavian Beunak, 1931. január 10., lásd Bartók Béla levelei, szerk. Demény János (Budapest, 1976)

Méltán híres mondatok, egy őszinte világpolgár hitvallása, de ne szaladjunk ennyire előre: a történet Nagyszentmiklóson, a mai Románia területén kezdődött 1881. március 25-én. Bartók Béla zenei képzését zongoratanulmányokkal kezdte öt éves korában, megelőlegezve ezzel élethosszig tartó elköteleződését a hangszer iránt. 1901-ben megszerzett diplomája és első érett kompozíciói után – különösen kiemelve az 1903-ban keletkezett Kossuth-szimfóniát – Bartók egyre inkább elmélyült a népzenetudomány tanulmányozásában. Honfitársával, hű barátjával és szellemi partnerével, Kodály Zoltánnal beutazták Magyarország és a környező országok legkisebb településeit, hogy összegyűjtsék a különböző népek legautentikusabb népdalait.

Számos korai, zenekarra komponált műve viseli magán ezeket a sajátos stilisztikai jegyeket, mint az erős, szinte primitív hangzású ritmusok, szokatlan tonális hajlítások, etnikai jellegű zenei minták és színes hangszerelés. Ide sorolható az Allegro Barbaro, az Este a székelyeknél vagy a Kékszakállú herceg vára című művei. Ezt követően a harmóniái egyre keményebbé és fanyarabbá válnak, jól példázzák ezt olyan művek, mint a Szonáta két zongorára és ütőre, II. hegedűverseny, Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára. A zenébe oltott érzései végül elérik az extrémitás határát, amelyet különös, rendhagyó zenei effektekkel és rendkívüli emóciógazdagsággal jelenített meg, például A fából faragott királyfi, a Táncszvit és a Csodálatos Mandarin című művekben.

Utolsó alkotói periódusa előtt Bartók visszatért a népzene nyújtotta ősi elementaritáshoz és össze­foglalta Kodály és saját törekvéseit, amely nem volt más, mint a nyugati és keleti, egészen pontosan a magyar zene összekapcsolása. Így vallott erről az ideáról:

„Kodály és én a Kelet és Nyugat szintézisét álmodtuk meg. Mert a mi népünk és földrajzi helyzetünk adott egy ilyen lehetőséghez. Mi, akik egyrészről Kelet legtávolabbi pontja és Nyugat védőbástyája vagyunk. Ezért úgy éreztük, hogy ez a mi feladatunk kell legyen.”

A Mikrokozmosz, Divertimento és a Cantata Profana remekül példázzák ezt a fajta ars poéticát. Ezzel a megkapó allegóriával Bartók szimbolikusan egyenlítette ki a kulturális és földrajzi kontrasztokat is. Ezt a gondolatmenetet aztán tovább folytatta és megírta híres levelét Octavian Beu román diplomatának, zene­történésznek, melyből a nyitó idézet is származik.

Mi ma már mindannyian tudjuk, hogy Bartók egy nemzetközileg ismert és elismert magyar zeneszerző, zongoraművész és népzenekutató volt. Ez a definíció azonban nem teljesen pontos, mert ő még ennél is sokkal több volt: egy ember egy vízió­val. Volt egy ideája arról, miként is nézzen ki egy jól működő társadalom, és hogy ez a gondolat a zene megváltó erejével valósítható meg. Kultúra és társadalom nála elválaszthatatlan fogalmak voltak. Bartók visszaemlékezése szerint a gondolat 1904-ben született meg egy erdélyi kis kocsmában, amikor is a helyi csaposnő énekelni kezdett. Azonnal lejegyezte a dalt és megfogalmazta célkitűzését. „Most már új tervem van: összegyűjteni a legszebb magyar népdalokat és zongorakísérettel a legmagasabb művészi szintre emelni azokat.”

Beunak címzett levelében Bartók őszintén támogatta a különböző etnikai csoportok „tiszta, friss és egészséges” karakterisztikumainak beemelését a zenei kompozíciókba, „legyen szó szlovák, román, arab, vagy bármilyen forrásról”. Nézete azt vallotta, hogy az etno- és népzenei kultúra a nemzeti zenei kánon és örökség szerves részét kell képezze. Elhatárolódott a kis országok azon bevált szokásától, akik a hagyomány alapjait helyi szinten alapozták meg, cserébe ő egy hatalmas, kiterjedt társadalmi ideát álmodott meg a zene szabályai által vezérelve az egész világnak.

A hazai politikai rezsim miatt Bartók aztán emig­rációba kényszerült, így utolsó éveit feleségével Amerikában töltötte. A fájdalom és megbékélés fúziójaként megírta a Concerto című darabját, ami honvágy finom mementójaként egyúttal arra is emlékeztet minket, hogy mindig kell legyen remény az életben. Az örökhitű Bartók fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy megpróbálja kifejezni az emberség és a szolidaritás érzését a zenében. Tette mindezt a legsötétebb időkben a zene legbékésebb eszközével. Üzenete állandó érvényű, így személye példaértékű és követendő ma is mindannyiunk számára.